2022. November 15.Mielőtt megalapítottuk a Saints Community Church gyülekezetet New Orleansban, férjemmel, Wayne-nel tizenöt éven át utazó ifjúsági evangélistákként szolgáltunk. Az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezeten belül mindenféle gyülekezetben megfordultunk. Voltak köztük régóta fennálló és frissen plántált gyülekezetek. Volt, amelyikbe sok idős ember járt, és volt, ahol a fiatalok voltak többségben. Jártunk vidéki, kertvárosi és nagyvárosi helyszíneken, és különböző méretű gyülekezetek felé szolgáltunk. Egyik héten háromezer fős gyülekezetben voltunk, a következő héten meg esetleg százfős közösségben.
A különbözőségek ellenére megfigyeltük, hogy volt valami az egészséges pünkösdi gyülekezetekben, ami korosztálytól függetlennek bizonyult: az Isten jelenlététől áthatott dicsőítés dinamikus kultúrája. A gyülekezet méretétől és stílusától függetlenül az számított leginkább, mennyire nyitottak az emberek a Szent Szellem mozgására.
Mik az egészséges pünkösdi dicsőítéskultúra ismertetőjegyei? Erre nem túl bonyolult a válasz. Először is: Isten kézzelfogható jelenléte.
Jack Hayford azt írja The Reward of Worship (A dicsőítés jutalma) című könyvében: „Isten az emberek meghívására vár ahhoz, hogy megnyilvánuljon, és részünkről a dicsőítés jelenti ezt a meghívást.”
A második ismertetőjegy az, hogy az emberek nagy többsége részt vesz a dicsőítésben. Énekelnek, tapsolnak, felemelik a kezüket, és bekapcsolódnak a teremben zajló események szinergiájába. Amikor szombatévünk részeként New Yorkba utaztunk, ott is több gyülekezetet felkerestünk; elmentünk többek között a Brooklyn Tabernacle közösségbe.
Arra számítottunk, hogy majd halljuk a híres Brooklyn Tabernacle Choir kórust. Ám amikor néhány perces késéssel megérkeztünk, négyezer embert hallottunk lelkesen énekelni – a teljes gyülekezetet. Egyáltalán nem számítottam erre.
Elborítottak az érzelmek. Wayne-hez fordultam, és azt mondtam: „Minden depressziós embernek ide kellene jönnie. Ez a gyógyulás helye.”
Nem is a gyülekezet kórusa volt a lényeg, bár az is elképesztő. A gyülekezet részvétele volt az, ami könnyekig meghatott.
Tudom, milyen komoly kihívást jelent elérni, hogy mindenki bekapcsolódjon. Könnyűnek tűnt a feladat, amikor nagy létszámú, energikus ifjúsági alkalmakat vezettünk. Amikor azonban új hívőkkel indítottunk el egy gyülekezetet egy főként katolikusok lakta környéken nyolc évvel ezelőtt, az inkább hasonlított kényszerleszállás végrehajtására.
Zenészeink, énekeseink lelkesek és energikusak voltak. De vajon miért nem kapcsolódtak be az emberek? Az első két évben annyira frusztrált a dolog, hogy minden héten az ajkamba kellett harapnom, nehogy leszedjem a gyülekezet fejét.
Miután őszintén könyörögtünk, hogy formálja át Isten a szíveket, és mutassa meg, mit tegyünk, ráébredtünk, hogy tévesen hibáztattuk az embereket. Mi nem tanítottuk meg nekik, hogyan lépjenek be az imádatba, illetve nem teremtettünk olyan légkört, hogy ezt könnyen megtehessék.
Jelentős változásokat eszközöltünk a fontossági sorrendünkben és az alkalmaink rendjében, és olyan áttörések tanúi lettünk, amelyek csak a Szent Szellem jelenlétének köszönhetően mehettek végbe.
Nemrég egybeolvadtunk egy régebbi gyülekezettel. Sok hűséges szent jár az alkalmainkra, akik évtizedek óta jártak gyülekezetbe, ám közben leszoktak arról, hogy bekapcsolódjanak a dicsőítésbe. A korábban tanult leckék segítenek, hogy őket is be tudjuk vonni.
Hogyha szóba kerül az egészséges dicsőítéskultúra, sok vezető azonnal a minőséget említi mint legfontosabbat. Én mégis sok gyülekezetben azt láttam, hogy az emberek passzívan hallgatják a tehetséges zenekarok és dinamikus dicsőítésvezetők kiváló előadását.
Láttam olyan gyülekezeteket is, ahol a tagok annyira belefeledkeztek a hosszas dicsőítésbe, hogy a kívülállók kínosan érezték magukat, és mindenki kimerült, mielőtt még sor került volna az igehirdetésre.
Hogyan találhatjuk el a helyes egyensúlyt és teremthetjük meg az Isten jelenlétével átitatott dicsőítés egészséges légkörét pásztorként és dicsőítésvezetőként? Hadd osszak meg négy dolgot, amit felfedeztünk:
1. Tanítás és buzdítás
Ha az emberek nem kapcsolódnak be, az sokszor azért van, mert senki sem tanította meg rá őket. Lehet, hogy szertartásosabb környezetben nőttek fel, vagy egyáltalán nem gyülekezeti háttérből jönnek. Nem szabad feltételeznünk, hogy az emberek tudják – vagy tudniuk kellene –, hogyan kapcsolódjanak be.
Semmi sem tántorítja úgy el az embereket a dicsőítéstől, mint hogyha a vezető megfeddi őket, amiért nem kapcsolódnak be. A dicsőítésvezető tekintse magát tanítónak, aki buzdítja és tanítja az embereket!
Írj össze olyan témákat, amelyekről átadhatnál egy rövid, egyperces tanítást! Például: miért gyülekezünk össze dicsőíteni? Miért emeljük fel a kezünket? Hogyan énekelhetünk Szellemmel átitatva?
Ez néhány példa a témák közül, amelyeket én ki szoktam fejteni röviden a dicsőítés alatt. Ezeket a rövid leckéket gyakran elismétlem. Azután alkalmat adok az embereknek arra, hogy átültessék a gyakorlatba, amit tanultak.
2. Tudatos időkeret
Régebben három éneket énekeltünk, összesen körülbelül 18 percig tartott a dicsőítés. Amikor hozzáadtunk egy negyedik éneket, és huszonöt percet szántunk rá, drámai változás következett be. A kicsivel több idő több teret biztosított arra, hogy a Szent Szellem ereje megmozduljon közöttünk.
Lehet, hogy van olyan vezető, akit elborzaszt, hogy nálunk csak fél óráig tart a dicsőítés. De úgy tapasztaltam, hogy ha ennél tovább tart az alkalom éneklős része, az emberek elfáradnak, és nehezebben tudnak ráhangolódni az üzenetre. Az alkalom végén nyugodtan el lehet még énekelni egy éneket vagy előre lehet hívni az embereket.
3. Ne vessük el a megszokottat!
Dicsőítésvezetőként hamar ráunok az ismétlésre. Ha már négy-öt alkalommal eléneklünk egy éneket, kezdem elcsépeltnek érezni. Amikor viszont ellátogatok más gyülekezetekbe, sokszor nehéz belemerülnöm az imádatba, mert nem ismerem az énekeket.
Az elmúlt évek során változtak a gyülekezetbe járás szokásai, a Covid pedig tovább bonyolította a helyzetet. Ma már hűséges tagnak számít az, aki havonta kétszer eljön a gyülekezetbe. Mire én ráunok egy énekre, sokan még csak egyszer vagy kétszer hallották. Éppen ezért gyakrabban szoktam ismételni az énekeket, és kevesebb újat vezetek be. Minden énekcsokorba igyekszem belevenni legalább egy tíz évnél régebbi éneket, és sokszor előveszek régi dicséreteket is.
Ha hónapokig tartó távollét után lassan kezdenek visszaszállingózni az emberek, ismeretlen lesz számukra a zene, még akkor is, ha online követték az alkalmakat. Általában csak havi egy-két új éneket szoktam bevezetni. Ez az egész nem arról szól, hogy én mit hallgatok szívesen, hanem arról, hogy az emberek tudjanak szabadon dicsőíteni.
4. Mutassunk példát!
Hogyan tanuljanak meg az emberek dicsőíteni, ha a vezetők nem mutatnak rá példát a helyükön állva? Hogyan várhatjuk el, hogy a gyülekezet bekapcsolódjon, ha mi sem teszünk így?
Ne hagyjuk, hogy olyan feladatok vagy beszélgetések, amelyeket máskor is meg lehetne ejteni, meggátoljanak abban, hogy csatlakozzunk a gyülekezethez a dicsőítésben! Vállaljunk aktív szerepet abban, hogy örömmel fogadjuk Isten jelenlétét!
Mi arra kérjük pásztorainkat és vezetőinket, hogy az alkalom kezdetén jöjjenek be, és foglaljanak elöl helyet. Ez kihat arra, hogyan kapcsolódnak be mások, a gyerekektől kezdve a fiatalokon át az idősekig.
A példamutatás nem csupán arról szól, amit vasárnap délelőtt látnak az emberek. Vegyük komolyan az imádkozást ott is, ahol nincs jelen más, csak mi! Keressük Isten jelenlétét rejtett helyeken, hogy túláradó bőségből merítve tudjunk vezetni másokat.
Vezessük nyájunkat olyan imádó szívvel, amely behívja Isten dicsőségét a terembe!
Kristi Northup ügyvezető pásztor és dicsőítésvezető a New Orleans-i Saints Community Church (AG) gyülekezetben, amelyet férjével, Wayne-nel együtt vezet. A CMN Women szervezet igazgatója, emellett rendszeresen szokott cikkeket írni az Influencemagazine.com-nak.